Prológus

* EMLÉKEIM *

"És könnyek peregnek le az arcodon,
Mikor elveszítesz valamit, ami pótolhatatlan,
Mikor szeretsz valakit, de hiábavaló,
Lehet rosszabb?"

A szél szanaszét borzolta félhosszú vöröses barna haját, mire Nessa odaért a kávéház elé,  ahol Adam-el volt találkozója. Noha nem lakik messze,  csupán ötszáz méterre lévő bükkfa verandás,  fehér kerítéses, több generációt kiszolgáló családi házban,  melyben mindig levendula illat lengte körbe a szobákat. Édesanyja egyik kedvenc virágillata. Adam-el már napok óta nem beszéltek.  A szakítás ott lógott a levegőben vészjóslóan, ahogy egy dög keselyű kering tápláléka felett. Nem mintha lenne értelme húzni a halaszthatatlant. Éppen ezen gondolkodott Nessa,  mikor megjelent Adam egy pillanat alatt a semmiből. [V.B.NinaEloiseGreen] 

- Ah...  Megijesztettél!—Miért nem tud végre leszokni a somfordálásról?! Helyes barna tincsei az arcába lógtak,  mint mindig. A kedvenc Lacross kabátja van rajta,  amit még együtt vettünk. Értekes választás. Szereti,  de ritkán hordja. Eddig, csak ha randiztunk,  akkor vette fel. Vakító fehér gyöngyfogsorával mosolyog rám. Lehet inkább vicsorog... Mi baja? Akar valamit? 

- Szia Ness! Bocs,  hogy megijesztettelek... — mondta vigyorogva rosszfiús tekintettel. Össztűz. 

- Adam,  mit szeretnél most?! Egy hete kerülsz! —vágtam vissza nyersen,  remélve,  hogy kiérzi a hangsúlyomból a neheztelést. 

- Nos,  Ness...  

- Ne hívj Nessnek,  tudod,  hogy utálom! —kértem ezúttal még lágyan. 

- Okééé Nessa. Szóval,  szerintem tudod,  hogy miért vagyunk itt,  nem vagyok az smsezős bunkó típus.  —szeme meg se rebbent,  noha kétségtelenül oltári nagy hazugság,  amit kedélyesen közölt. 

- Igen,  te csak szimplán bunkó típus vagy! —dörgöltem orra alá őszinte gondolatom. 

- Kösz Nessssss.... —billentette kissé féloldalra a fejét— A lényeg, ahogy te is mondtad már; ez nekünk nem működik. —Megint Ness-nek szólít,  eskü direkt csinálja... 

- Nem hát,  mert nem akarod elfogadni,  hogy öntudatos nő vagyok és az is szeretnék maradni,  nem pedig egy elnyomott feleség,  amit te szánsz szerepemnek. 

- Mi bajod neked a konyhával,  meg a otthoni háztartás vezetéssel? —Adam egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát, röviden felkacagott saját mondandóján. 

- Azt hiszed ezt is elviccelheted? Adam! Nőlj fel végre! Belefáradtam a hülye vicceidbe,  pláne,  mert komolyan gondolod miközben nevetsz! 

- Tudom. —nézzet rám értetlenkedve,  mintha én lennék az ufó— De, nekem igen is a szomszéd lány kell... Veheted szó szerint is. —kíméletlenül őszinte volt, és szürke szemei közben rám meredtek. 

- Kibújt a szög a zsákból. Értem. Legalább szóltál előre,  nem pedig hátba szúrsz miközben ölelsz... —Remek! Oké,  hogy kibékíthetetlen nézeteltéréseink vannak,  de,  hogy pont Amanda Taylor kell neki?? Ez nonszensz! Szőke (nem is az esete!),  buta,  bögyös liba,  még egy liter tejet se tud megvenni úgy,  hogy ne más döntsön helyette a márkáját illetően! 

- Látod,  nem vagyok olyan nagy bunkó... - már nem csak vigyorgott,  mint egy önelégült majom,  hanem harsányan nevetett. 

- Örülök, hogy te ilyen boldog vagy, és ilyen baromi könnyen veszed,  hogy vége van a három éve tartó kapcsolatunknak. Uramég...  Hogyan bírtam ki veled ilyen sokáig? Biztos be voltam nyomva,  azért nem láttam milyen vagy igazából...  Vagy csak idő közben lettél ilyen?? Ezért tetted azokat a dolgokat is,  mégha fájdalmat is okoztál nekem?? —vontam kérdőre már-már vallatva. 

- Mindig tudtam,  hogy úgy is megbocsájtasz Ness... —pislogott rám ártatlanul, sűrű pillái alól, nagy szemeivel, mindezt úgy mintha természetes lett volna minden,  amiket tett,  hiszen,  úgy is én voltam a balga! Istenem...  És igaza van. Ezért még csak nem is haragudhatok. 

- Kihasználtad,  hogy feltétel nélkül szeretlek. Igaz? —kérdeztem, miközben könnyeimet visszafojtva koncentráltam, hogy térdre ne rogyjak, és ez minden erőmet felemésztette. Már nem volt meg a magabiztos álcám. Látott engem,  csupasz meztelen érzéseimmel együtt. Csak egyet tehetek. El kell innen mennem. Emelt fővel. Erősen kapaszkodva abba a hitembe,  hogy hamarosan rájön mit veszített,  hogy én voltam a legjobb dolog az életében. Mégha, ezzel csak ámítom is magamat...  

- Megtehettem. Ezért éltem vele. —vágta belém kegyetlen szavait. Nem kímél. Ennyi,  nem gondolkodok itt mindenféle hipotézisen! Egyik lábam a másik után,  fejet fel,  sikerülni fog,  csak ne nézz vissza! Nessa,  menj! Sikerülni fog! Lépj már!! Unszoltam magam némán,  figyelve a belső hangom parancsaira. Még hallodtam,  miközben távolodtam egyre messzebb Adamtől,  hogy szólongat. Nem fordultam meg. Van önbecsülésem a francba is! Egyre gyorsabban kapkodtam lépteimet, hátha, akkor a fájó érzéseimet is magam mögött hagyhatom. Távolodtam mindentől; a régi, szívemnek kedves kávéháztól, ahova megannyi emlék köt, távolodtam a valaha szeretett pasitól,  távolodtam az erőmtől és önmagamtól is...  Csak éppen az érzéseimet nem sikerült lehagynom. [V.B.NinaEloiseGreen]. 
Mire hazaértem,  remegett kezem-lábam,  mint a kocsonya,  megtépázott idegeim felmondták a szolgálatot és sós könnyek terítették be az arcomat, majd csorogtak le a nyakamig. Adam már nem látott,  megengedhettem magamnak azt a luxust,  hogy végre sírjak. Bevágódott a ház ajtaja, ahogy nyitottam ki,  mert a szél kitépte a kilincset gyenge kezemből... De nem érdekelt,  akármilyen hangosan reccsent megadva magát a természet erejének. Felrohantam a lépcsőn,  egyenesen a szobámba,  majd ledobtam magam a puha ágyra és az orgona lila ágyneműm párnájába temettem az arcom,  hogy tompítsa kínom hangját.