1. Fejezet: ReLife kapuja

I. Fejezet

Relife kapuja

Úgy érzem egy világ választ el az otthonomtól. Eltelt három hónap a költözésem óta, de még mindig túl felgyorsult tempót diktál számomra Budapest. Elismerem, varázslatos helyekkel bővelkedik, viszont ugyanolyan sok ijesztő zuga is van. Mindenki rohan valahova, vagy belebújnak a mobiljaikba. Nem egyszerű itt elbújni, ha magában szeretne lenni az ember. Napokban találtam egy parkot, szerencsére kevesen járnak arra, pedig gyönyörű; egy kis tavacska van a közepén, faforgácsos ösvény fut végig kacskaringósan a teljes területen. Reggel a madárcsicsergés nyugalmat ad a lombkoronák alatt, amíg futok, vagy épp olvasok. 

 Még van bőven időm munka kezdésig, akár el is mehetnék kocogni. Felfrissítene. Igen, ezt kell tennem! 

Pár perc alatt felkaptam az edző ruhámat, megtöltöttem a kulacsom vízzel, és elindultam. 

Annak ellenére, hogy csak március van, kellemesen melengeti bőrömet a Nap sugara. Frissen nyírt fű illatát érzem a levegőben, mikor a parkhoz érek. 

Alapos bemelegítés után lendülettel megindultam. Kifutom magamból az összes kételyt! Tudom, hogy jól döntöttem, mikor elköltöztem otthonról. Nem volt ott maradásom. 

A gondolataim a zene dallamára elkalandoztak. Álmodoztam arról, hogy hamarosan beilleszkedem ebbe a városi forgatagba, és a munka helyemen is elfogadnak a kollegák, hisz már igazán nem nevezhetnek zöldfülűnek. Belejöttem a rutinba. Ahogyan a kocogás fokozott ritmusába is, csak a szívverésem figyeltem, és a lábaim, ahogy taposom a faforgácsot. Észre se vettem, hogy egyenesen egy kemény fának ütköztem. Pillanatok töredéke alatt fogtam talajt. Éreztem a derekamba nyílaló fájdalmat, amikor rázuhantam egy szikla dekorra. 

- A francba! -kiáltottam fel, szerencsétlenségem közepette. 

-Bocsáss meg! Nem láttalak jönni... Épp bekanyarodtam, amikor te egyenesen nekem szaladtál. -mézédes hang beszélt hozzám. Egy fa nem beszél, főleg nem ilyen bársonyos férfi hangon. Aaa jó rohadt életbe!! Ez vérciki. Pont mint egy kis fruska a suli folyosón. Basszuskulcs. Oké Nessa, most csak nézz fel szilárd magabiztos tekintettel. Felnőtt nő vagy. Nem lesz itt gond! Igen, csináld csak... Ahhhhhj add kamisama, hogy nem egy helyes pasi, kérlek, csak most az egyszer... 

- Ugyan! Semmi gond. Figyelnem kellett volna. -mondtam neki ártatlan hangon, miközben ráemeltem tekintetem. Minden reményem szerte is foszlott. A pasi egy kicseszett adonisz! Ilyen nincs. Nincs ilyen! De még is van. Sötét szőke haját borzolta a szellő, ébenfekete pulcsija hanyagul omlott vállára, a cipzár lecsúszott, így kirajzolódott alóla izmos mellkasa, arcát pedig, mintha angyalok faragták volna. Igéző éjkék szemeivel úgy nézett rám, hogy olvadt a jégfal, mely körül vett engem. Ő nem létezhet. Ez egy délibáb. Az kell legyen...

Miközben győzködtem magam a férfi nem létezéséről, addig ő nagyon is viruló személyként, aktív szöszmötölésbe kezdett az övtáskájában... Aha. Szóval egy hasitasi. Végre valami, ami emberi! 

Elővett egy gézlapot, és ragtapaszt, majd leguggolt mellém. Mit akar? 

-Vérzik a kezed. Tényleg sajnálom. Engedd, hogy bekössem. -szája féloldalas mosolyra húzódott, de még mindig megbánást sugallt az arca. 

-Ó, fáj egy kicsit, de nem vészes... -dehogynem vészes! Pokolira éget! Francnak játszom az agyam. Inkább sírni akarok... 

-De, ez vészes. -mondta tekintélyt parancsoló hangon, de valahogy mégsem éreztem megalázónak. -Jobb, ha lefertőtlenítem és bekötözöm. 

Megfogta a kezem, óvatosan lefújta a port és az avart. Ha ezt így folytatja, még a végén ellágyulok tőle... Azt meg nem lehet! Még egy szépfiú, mint Adam, nem kell! Istenbizony, hogy nem. 

-Köszönöm, de megoldom magamnak. -szóltam kényszeres mosolyommal megspékelve. 

-Kérlek, ne ficánkolj. -ezzel meg is szorította jobban a csuklóm.

Rendben, hagyom, hogy bekötözze. Ennyi még nem kockázatos. 

Elkeztem mérlegelni; mi lenne a kockázatos, pro-kontra érveket és több fajta végkimenetelt sorba vettem. Filózásaimat megszakította, hogy éreztem magamon a szemeit. Kezdtem aggódni, hogy elevenen eléget a tekintetével. Nem tűrtőztettem magam tovább, mélyen belenéztem a kék szemeibe, kifejezvén rosszalásom a bámulást illetően. 
Egyszer csak határozottan megmarkolt a derekamnál és felhúzott a földről, hogy lábra álljak. Viszont a végtagjaim ezúttal nem engedelmeskedtek nekem. Egyenesen a karjaiba rogytam, bágyat fejem a mellkasán talált pihenőhelyet. Bódítóan kellemes illata hipnózist idézett elő bennem. Elfelejtve imménti elhatározásomat, miszerint nem engedek a hormonoknak, vágyakozva adtam meg magam az előhívott szédülésnek. Erősen szorított a karjaival, hallodtam, ahogy szaporában veszi a levegőt. Képtelen voltam odafigyelni az önkontrollomra, nem tudtam már megítélni, hogy észnél vagyok-e még, vagy pedig a végzetes vonzódás magaalá gyűrt-e. 

 Kezdek újra erőt érezni a lábaimban. Távolodnom kell tőle, vagy itt ragadok a bizonságosnak tűnő karjaiban. 

-Minden rendben? -törte meg a csendet. 

-Persze, csak megszédültem. -szavatkozásnak hangzik... 

-Szerintem menj orvoshoz a biztonság kedvéért. -elengedett, de kezei még a közelemben várakoztak. 

-Te nem vagy az? Csak mert... hát elláttad a sebem, és nem sokan rohangálnak elsősegély holmikkal. -éreztem, ahogy elönti pír az arcomat. De fogalmam sincs; most miért is szégyellem magam?! 

Felnevetett. Dallamként csengett a nevetése. Úgy, mintha ismerném. 

-Nem vagyok orvos. -megköszörülte a torkát, majd folytatta; -Csak sokat túrázom, kirándulok, extrém sportokat próbálok ki, mint pl.: tandemugrás, mindezeket egyedül, vagy a barátaimmal. Balesetek mindig akadnak. Ügyefogyott egy társaságom van, én is olykor bénázok. -mondta elharapva kissé a mondat végét. 

-Ezzel együtt tudok érezni. -mosolyogtam. -Mint a mellékelt ábra mutatja, esetlen egy mintapéldány vagyok. -erre a mondatomra teljes mosolyt villantott. Fürkészni kezdtem, hogy gúnyoros vagy inkább kedves az arca. Azt hiszem az utóbbi. 

-Esetleg, kiengesztelhetlek valahogy? Szereted... öhmm a kávét? Vagy inkább teázós vagy? De... de... Mondj bármit, meghívlak. Főleg az én hibám az a seb. -s rámutatott a bal kezemre. 

-Tényleg nem a te hibád. -mondtam neki lágyan. Noha az jól hangzik, hogy bármire meghív. Vigyorogtam magamban, hogy most akkor mondjam, hogy kürtöskalács fagyival kiengesztelhet?! Áh, dilisnek nézne, hogy márciusban fagyizni akarok. -De, egy tea jól esne most perpillanat... Mármint nem úgy értem, hogy most rögvest akarnám... Csak... Jelenleg azt preferálnám. Most nem. Bizony nem. Mert... -s ekkor az órámra néztem. A gutaütés kezdett megkörnyékezni, alig 30 percem van visszarohanni az albiba, átöltözni és berongyolni az irodába, ami innen 15 percre van! 

-Valami gond van? 

-Most mennem kell... Rohanom! Különben elkések a munkahelyemről... -elfordultam tőle, de még pont láttam a meglepődött arcát, ahogy mondani készül valamit. 

-Mondd el a neved és a telefonszámod! Megjegyzem, jó vizuális memoriám van, és felhívnálak engedelmeddel.

-Vanessa a nevem, hívj Nessának... -mondtam elképedve, vegyes izgalommal, majd elsoroltam a mobilszámom. -Hívj fel nyugodtan, kedves .... Mi a te neved? -kiáltottam immár elég hangosan, mivel egyre távolodtam. 

- Zachary a nevem! De hívj csak Zacnek! 

-Rendben! Akkor jane! -köszöntem el japánul, elég sok szót használok a japán nyelvből, az otakus életmódom hozományaként. 

Egyre gyorsabban szedtem a lábam. Kirohantam a park bejáratán, s megcsapott az autókipuffogók bűze, de most ez sem ronthatta el a kedvem. Nem tudom jó lépés volt-e bemutatkoznom Zacnek, pláne, hogy a mobilszámom is elmondtam... Kiváncsivá tett. Persze, maradjunk reálisak. Úgyse fog felhívni, kétlem, hogy megjegyezte.