1. Fejezet: ReLife kapuja

I. Fejezet

Relife kapuja

Úgy érzem egy világ választ el az otthonomtól. Eltelt három hónap a költözésem óta, de még mindig túl felgyorsult tempót diktál számomra Budapest. Elismerem, varázslatos helyekkel bővelkedik, viszont ugyanolyan sok ijesztő zuga is van. Mindenki rohan valahova, vagy belebújnak a mobiljaikba. Nem egyszerű itt elbújni, ha magában szeretne lenni az ember. Napokban találtam egy parkot, szerencsére kevesen járnak arra, pedig gyönyörű; egy kis tavacska van a közepén, faforgácsos ösvény fut végig kacskaringósan a teljes területen. Reggel a madárcsicsergés nyugalmat ad a lombkoronák alatt, amíg futok, vagy épp olvasok. 

 Még van bőven időm munka kezdésig, akár el is mehetnék kocogni. Felfrissítene. Igen, ezt kell tennem! 

Pár perc alatt felkaptam az edző ruhámat, megtöltöttem a kulacsom vízzel, és elindultam. 

Annak ellenére, hogy csak március van, kellemesen melengeti bőrömet a Nap sugara. Frissen nyírt fű illatát érzem a levegőben, mikor a parkhoz érek. 

Alapos bemelegítés után lendülettel megindultam. Kifutom magamból az összes kételyt! Tudom, hogy jól döntöttem, mikor elköltöztem otthonról. Nem volt ott maradásom. 

A gondolataim a zene dallamára elkalandoztak. Álmodoztam arról, hogy hamarosan beilleszkedem ebbe a városi forgatagba, és a munka helyemen is elfogadnak a kollegák, hisz már igazán nem nevezhetnek zöldfülűnek. Belejöttem a rutinba. Ahogyan a kocogás fokozott ritmusába is, csak a szívverésem figyeltem, és a lábaim, ahogy taposom a faforgácsot. Észre se vettem, hogy egyenesen egy kemény fának ütköztem. Pillanatok töredéke alatt fogtam talajt. Éreztem a derekamba nyílaló fájdalmat, amikor rázuhantam egy szikla dekorra. 

- A francba! -kiáltottam fel, szerencsétlenségem közepette. 

-Bocsáss meg! Nem láttalak jönni... Épp bekanyarodtam, amikor te egyenesen nekem szaladtál. -mézédes hang beszélt hozzám. Egy fa nem beszél, főleg nem ilyen bársonyos férfi hangon. Aaa jó rohadt életbe!! Ez vérciki. Pont mint egy kis fruska a suli folyosón. Basszuskulcs. Oké Nessa, most csak nézz fel szilárd magabiztos tekintettel. Felnőtt nő vagy. Nem lesz itt gond! Igen, csináld csak... Ahhhhhj add kamisama, hogy nem egy helyes pasi, kérlek, csak most az egyszer... 

- Ugyan! Semmi gond. Figyelnem kellett volna. -mondtam neki ártatlan hangon, miközben ráemeltem tekintetem. Minden reményem szerte is foszlott. A pasi egy kicseszett adonisz! Ilyen nincs. Nincs ilyen! De még is van. Sötét szőke haját borzolta a szellő, ébenfekete pulcsija hanyagul omlott vállára, a cipzár lecsúszott, így kirajzolódott alóla izmos mellkasa, arcát pedig, mintha angyalok faragták volna. Igéző éjkék szemeivel úgy nézett rám, hogy olvadt a jégfal, mely körül vett engem. Ő nem létezhet. Ez egy délibáb. Az kell legyen...

Miközben győzködtem magam a férfi nem létezéséről, addig ő nagyon is viruló személyként, aktív szöszmötölésbe kezdett az övtáskájában... Aha. Szóval egy hasitasi. Végre valami, ami emberi! 

Elővett egy gézlapot, és ragtapaszt, majd leguggolt mellém. Mit akar? 

-Vérzik a kezed. Tényleg sajnálom. Engedd, hogy bekössem. -szája féloldalas mosolyra húzódott, de még mindig megbánást sugallt az arca. 

-Ó, fáj egy kicsit, de nem vészes... -dehogynem vészes! Pokolira éget! Francnak játszom az agyam. Inkább sírni akarok... 

-De, ez vészes. -mondta tekintélyt parancsoló hangon, de valahogy mégsem éreztem megalázónak. -Jobb, ha lefertőtlenítem és bekötözöm. 

Megfogta a kezem, óvatosan lefújta a port és az avart. Ha ezt így folytatja, még a végén ellágyulok tőle... Azt meg nem lehet! Még egy szépfiú, mint Adam, nem kell! Istenbizony, hogy nem. 

-Köszönöm, de megoldom magamnak. -szóltam kényszeres mosolyommal megspékelve. 

-Kérlek, ne ficánkolj. -ezzel meg is szorította jobban a csuklóm.

Rendben, hagyom, hogy bekötözze. Ennyi még nem kockázatos. 

Elkeztem mérlegelni; mi lenne a kockázatos, pro-kontra érveket és több fajta végkimenetelt sorba vettem. Filózásaimat megszakította, hogy éreztem magamon a szemeit. Kezdtem aggódni, hogy elevenen eléget a tekintetével. Nem tűrtőztettem magam tovább, mélyen belenéztem a kék szemeibe, kifejezvén rosszalásom a bámulást illetően. 
Egyszer csak határozottan megmarkolt a derekamnál és felhúzott a földről, hogy lábra álljak. Viszont a végtagjaim ezúttal nem engedelmeskedtek nekem. Egyenesen a karjaiba rogytam, bágyat fejem a mellkasán talált pihenőhelyet. Bódítóan kellemes illata hipnózist idézett elő bennem. Elfelejtve imménti elhatározásomat, miszerint nem engedek a hormonoknak, vágyakozva adtam meg magam az előhívott szédülésnek. Erősen szorított a karjaival, hallodtam, ahogy szaporában veszi a levegőt. Képtelen voltam odafigyelni az önkontrollomra, nem tudtam már megítélni, hogy észnél vagyok-e még, vagy pedig a végzetes vonzódás magaalá gyűrt-e. 

 Kezdek újra erőt érezni a lábaimban. Távolodnom kell tőle, vagy itt ragadok a bizonságosnak tűnő karjaiban. 

-Minden rendben? -törte meg a csendet. 

-Persze, csak megszédültem. -szavatkozásnak hangzik... 

-Szerintem menj orvoshoz a biztonság kedvéért. -elengedett, de kezei még a közelemben várakoztak. 

-Te nem vagy az? Csak mert... hát elláttad a sebem, és nem sokan rohangálnak elsősegély holmikkal. -éreztem, ahogy elönti pír az arcomat. De fogalmam sincs; most miért is szégyellem magam?! 

Felnevetett. Dallamként csengett a nevetése. Úgy, mintha ismerném. 

-Nem vagyok orvos. -megköszörülte a torkát, majd folytatta; -Csak sokat túrázom, kirándulok, extrém sportokat próbálok ki, mint pl.: tandemugrás, mindezeket egyedül, vagy a barátaimmal. Balesetek mindig akadnak. Ügyefogyott egy társaságom van, én is olykor bénázok. -mondta elharapva kissé a mondat végét. 

-Ezzel együtt tudok érezni. -mosolyogtam. -Mint a mellékelt ábra mutatja, esetlen egy mintapéldány vagyok. -erre a mondatomra teljes mosolyt villantott. Fürkészni kezdtem, hogy gúnyoros vagy inkább kedves az arca. Azt hiszem az utóbbi. 

-Esetleg, kiengesztelhetlek valahogy? Szereted... öhmm a kávét? Vagy inkább teázós vagy? De... de... Mondj bármit, meghívlak. Főleg az én hibám az a seb. -s rámutatott a bal kezemre. 

-Tényleg nem a te hibád. -mondtam neki lágyan. Noha az jól hangzik, hogy bármire meghív. Vigyorogtam magamban, hogy most akkor mondjam, hogy kürtöskalács fagyival kiengesztelhet?! Áh, dilisnek nézne, hogy márciusban fagyizni akarok. -De, egy tea jól esne most perpillanat... Mármint nem úgy értem, hogy most rögvest akarnám... Csak... Jelenleg azt preferálnám. Most nem. Bizony nem. Mert... -s ekkor az órámra néztem. A gutaütés kezdett megkörnyékezni, alig 30 percem van visszarohanni az albiba, átöltözni és berongyolni az irodába, ami innen 15 percre van! 

-Valami gond van? 

-Most mennem kell... Rohanom! Különben elkések a munkahelyemről... -elfordultam tőle, de még pont láttam a meglepődött arcát, ahogy mondani készül valamit. 

-Mondd el a neved és a telefonszámod! Megjegyzem, jó vizuális memoriám van, és felhívnálak engedelmeddel.

-Vanessa a nevem, hívj Nessának... -mondtam elképedve, vegyes izgalommal, majd elsoroltam a mobilszámom. -Hívj fel nyugodtan, kedves .... Mi a te neved? -kiáltottam immár elég hangosan, mivel egyre távolodtam. 

- Zachary a nevem! De hívj csak Zacnek! 

-Rendben! Akkor jane! -köszöntem el japánul, elég sok szót használok a japán nyelvből, az otakus életmódom hozományaként. 

Egyre gyorsabban szedtem a lábam. Kirohantam a park bejáratán, s megcsapott az autókipuffogók bűze, de most ez sem ronthatta el a kedvem. Nem tudom jó lépés volt-e bemutatkoznom Zacnek, pláne, hogy a mobilszámom is elmondtam... Kiváncsivá tett. Persze, maradjunk reálisak. Úgyse fog felhívni, kétlem, hogy megjegyezte. 

Prológus

* EMLÉKEIM *

"És könnyek peregnek le az arcodon,
Mikor elveszítesz valamit, ami pótolhatatlan,
Mikor szeretsz valakit, de hiábavaló,
Lehet rosszabb?"

A szél szanaszét borzolta félhosszú vöröses barna haját, mire Nessa odaért a kávéház elé,  ahol Adam-el volt találkozója. Noha nem lakik messze,  csupán ötszáz méterre lévő bükkfa verandás,  fehér kerítéses, több generációt kiszolgáló családi házban,  melyben mindig levendula illat lengte körbe a szobákat. Édesanyja egyik kedvenc virágillata. Adam-el már napok óta nem beszéltek.  A szakítás ott lógott a levegőben vészjóslóan, ahogy egy dög keselyű kering tápláléka felett. Nem mintha lenne értelme húzni a halaszthatatlant. Éppen ezen gondolkodott Nessa,  mikor megjelent Adam egy pillanat alatt a semmiből. [V.B.NinaEloiseGreen] 

- Ah...  Megijesztettél!—Miért nem tud végre leszokni a somfordálásról?! Helyes barna tincsei az arcába lógtak,  mint mindig. A kedvenc Lacross kabátja van rajta,  amit még együtt vettünk. Értekes választás. Szereti,  de ritkán hordja. Eddig, csak ha randiztunk,  akkor vette fel. Vakító fehér gyöngyfogsorával mosolyog rám. Lehet inkább vicsorog... Mi baja? Akar valamit? 

- Szia Ness! Bocs,  hogy megijesztettelek... — mondta vigyorogva rosszfiús tekintettel. Össztűz. 

- Adam,  mit szeretnél most?! Egy hete kerülsz! —vágtam vissza nyersen,  remélve,  hogy kiérzi a hangsúlyomból a neheztelést. 

- Nos,  Ness...  

- Ne hívj Nessnek,  tudod,  hogy utálom! —kértem ezúttal még lágyan. 

- Okééé Nessa. Szóval,  szerintem tudod,  hogy miért vagyunk itt,  nem vagyok az smsezős bunkó típus.  —szeme meg se rebbent,  noha kétségtelenül oltári nagy hazugság,  amit kedélyesen közölt. 

- Igen,  te csak szimplán bunkó típus vagy! —dörgöltem orra alá őszinte gondolatom. 

- Kösz Nessssss.... —billentette kissé féloldalra a fejét— A lényeg, ahogy te is mondtad már; ez nekünk nem működik. —Megint Ness-nek szólít,  eskü direkt csinálja... 

- Nem hát,  mert nem akarod elfogadni,  hogy öntudatos nő vagyok és az is szeretnék maradni,  nem pedig egy elnyomott feleség,  amit te szánsz szerepemnek. 

- Mi bajod neked a konyhával,  meg a otthoni háztartás vezetéssel? —Adam egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát, röviden felkacagott saját mondandóján. 

- Azt hiszed ezt is elviccelheted? Adam! Nőlj fel végre! Belefáradtam a hülye vicceidbe,  pláne,  mert komolyan gondolod miközben nevetsz! 

- Tudom. —nézzet rám értetlenkedve,  mintha én lennék az ufó— De, nekem igen is a szomszéd lány kell... Veheted szó szerint is. —kíméletlenül őszinte volt, és szürke szemei közben rám meredtek. 

- Kibújt a szög a zsákból. Értem. Legalább szóltál előre,  nem pedig hátba szúrsz miközben ölelsz... —Remek! Oké,  hogy kibékíthetetlen nézeteltéréseink vannak,  de,  hogy pont Amanda Taylor kell neki?? Ez nonszensz! Szőke (nem is az esete!),  buta,  bögyös liba,  még egy liter tejet se tud megvenni úgy,  hogy ne más döntsön helyette a márkáját illetően! 

- Látod,  nem vagyok olyan nagy bunkó... - már nem csak vigyorgott,  mint egy önelégült majom,  hanem harsányan nevetett. 

- Örülök, hogy te ilyen boldog vagy, és ilyen baromi könnyen veszed,  hogy vége van a három éve tartó kapcsolatunknak. Uramég...  Hogyan bírtam ki veled ilyen sokáig? Biztos be voltam nyomva,  azért nem láttam milyen vagy igazából...  Vagy csak idő közben lettél ilyen?? Ezért tetted azokat a dolgokat is,  mégha fájdalmat is okoztál nekem?? —vontam kérdőre már-már vallatva. 

- Mindig tudtam,  hogy úgy is megbocsájtasz Ness... —pislogott rám ártatlanul, sűrű pillái alól, nagy szemeivel, mindezt úgy mintha természetes lett volna minden,  amiket tett,  hiszen,  úgy is én voltam a balga! Istenem...  És igaza van. Ezért még csak nem is haragudhatok. 

- Kihasználtad,  hogy feltétel nélkül szeretlek. Igaz? —kérdeztem, miközben könnyeimet visszafojtva koncentráltam, hogy térdre ne rogyjak, és ez minden erőmet felemésztette. Már nem volt meg a magabiztos álcám. Látott engem,  csupasz meztelen érzéseimmel együtt. Csak egyet tehetek. El kell innen mennem. Emelt fővel. Erősen kapaszkodva abba a hitembe,  hogy hamarosan rájön mit veszített,  hogy én voltam a legjobb dolog az életében. Mégha, ezzel csak ámítom is magamat...  

- Megtehettem. Ezért éltem vele. —vágta belém kegyetlen szavait. Nem kímél. Ennyi,  nem gondolkodok itt mindenféle hipotézisen! Egyik lábam a másik után,  fejet fel,  sikerülni fog,  csak ne nézz vissza! Nessa,  menj! Sikerülni fog! Lépj már!! Unszoltam magam némán,  figyelve a belső hangom parancsaira. Még hallodtam,  miközben távolodtam egyre messzebb Adamtől,  hogy szólongat. Nem fordultam meg. Van önbecsülésem a francba is! Egyre gyorsabban kapkodtam lépteimet, hátha, akkor a fájó érzéseimet is magam mögött hagyhatom. Távolodtam mindentől; a régi, szívemnek kedves kávéháztól, ahova megannyi emlék köt, távolodtam a valaha szeretett pasitól,  távolodtam az erőmtől és önmagamtól is...  Csak éppen az érzéseimet nem sikerült lehagynom. [V.B.NinaEloiseGreen]. 
Mire hazaértem,  remegett kezem-lábam,  mint a kocsonya,  megtépázott idegeim felmondták a szolgálatot és sós könnyek terítették be az arcomat, majd csorogtak le a nyakamig. Adam már nem látott,  megengedhettem magamnak azt a luxust,  hogy végre sírjak. Bevágódott a ház ajtaja, ahogy nyitottam ki,  mert a szél kitépte a kilincset gyenge kezemből... De nem érdekelt,  akármilyen hangosan reccsent megadva magát a természet erejének. Felrohantam a lépcsőn,  egyenesen a szobámba,  majd ledobtam magam a puha ágyra és az orgona lila ágyneműm párnájába temettem az arcom,  hogy tompítsa kínom hangját. 

Életem első könyve: A menedékem - írta Vasas Bettina, művésznéven: NinaEloiseGreen. 

* Minden jog fentartva! Az alábbi művet szerzői jogaim védik,  szellemi tulajdonom engedély nélküli felhasználása jogi procedúrát von magaután minden körülmények között. Idézni műveiből csak és kizárólag a nevem megjelölésével vagy blogom/weboldalam megjelenítésével történhet az engedély kérés után. *


Bevezető:

Ez a történet Vanessa Nania Helle új életéről szól, mely megkezdődött azzal a döntésével, hogy ott hagyta a vidéki szülői házat és a múltját,  majd a fővárosba Budapestre költözött barátnőivel egy albérletbe. Nessát az évek alatt ért csalódások,  a munkával és tanulással töltött napok elsodorták önmagától. Érzi,  hogy űr tátong lüktetve a lelkében,  de eleinte úgy gondolja,  hogy csak a magánéletében történt eseményeknek köszönhető. Viszont egy ismerős idegen akarva/akaratlanul segít Nessának megtalálni,  ami elveszett, mikor váratlanul belecsöppen főhősnőnk látszólag nyugott életébe. Ez a férfi fontos szerepet fog betölteni,  bár ezt Nessa nem is sejti,  jobban mondva; nem is akarja sejteni. Falak mögé bújva óvatosan szeretné élni életét,  megkeresve személyisége hiányzó darabjait. Elfelejteni a múltat,  a csalódásokat,  amik történtek vele. Tudja, hogy tovább kell lépnie,  mert az élet nem várja meg,  míg összeszedi magát,  csakhogy Nessa makacs és a saját ütemében akar haladni. Az élet viszont nem ilyen elnéző. Robbant,  ha kell,  ha nem. Rákényszerít a fejlődésre,  ösztönöz,  hogy térj vissza a saját utadra. Találd meg önmagad,  és ne félj. S van,  amikor egy meg nem tanult leckét újra felad... 
Ármány,  elmúlás,  barátság,  nevetés,  kaland,  feszültség, kérdések,  válaszok és még megannyi érzés kibontakozása várja az olvasóm. Készen állsz,  hogy nyitott légy igazán?